Augusztus / Madarak / Pán / Csótányok / A valóság mitizálása

 

 

 

BRUNO SCHULZ

 

PAN

 

 

 

BRUNO SCHULZ

 

PÁN

W kšcie między tylnymi œcianami szop i przybudówek był zaułek podwórza, najdalsza, ostatnia odnoga, zamknięta między komorę, wychodek i tylnš œcianę kurnika – głucha zatoka, poza którš nie było już wyjœcia.

A fészerek és a melléképületek hátsó falai közt egy sikátor nyílt az udvarból, távoli és utolsó benyúló, amelyet a kamra, az árnyékszék és a tyúkól fogott közre: süket öböl, amelyből már nem volt menekvés.    

Był to najdalszy przylšdek, Gibraltar tego podwórza, bijšcy rozpaczliwie głowš w œlepy parkan z poziomych desek, zamykajšcš i ostatecznš œcianę tego œwiata.

Ez volt a legtávolabbi földfok, az udvar Gibraltárja, mely kétségbeesetten verdeste fejét a vízszintes deszkákból eszkábált vak palánkba, az e világot lezáró utolsó falba.

Spod jego omszonych dyli wyciekała strużka czarnej, œmierdzšcej wody, żyła gnijšcego, tłustego błota, nigdy nie wysychajšca – jedyna droga, która poprzez granice parkanu wyprowadzała w œwiat. Ale rozpacz smrodliwego zaułka tak długo biła głowš w tę zaporę, aż rozluŸniła jednš z poziomych, potężnych desek. My, chłopcy, dokonaliœmy reszty i wyważyli, wysunęli ciężkš omszałš deskę z osady. Tak zrobiliœmy wyłom, otworzyliœmy okno na słońce. Stanšwszy nogš na desce, rzuconej jak most przez kałużę, mógł więzień podwórza w poziomej pozycji przecisnšć się przez szparę, która wypuszczała go w nowy, przewiewny i rozległy œwiat. Był tam wielki, zdziczały, stary ogród. Wysokie grusze, rozłożyste jabłonie rosły tu z rzadka potężnymi grupami, obsypane srebrnym szelestem, kipišcš siatkš białawych połysków. Bujna, zmieszana, nie koszona trawa pokrywała puszystym kożuchem falisty teren. Były tam zwykłe, trawiaste ŸdŸbła łškowe z pierzastymi kitami kłosów; były delikatne filigrany dzikich pietruszek i marchwi; pomarszczone i szorstkie listki bluszczyków i œlepych pokrzyw, pachnšce miętš; łykowate, błyszczšce babki, nakrapiane rdzš, wystrzelajšce kiœćmi grubej, czerwonej kaszy. Wszystko to, splštane i puszyste, przepojone było łagodnym powietrzem, podbite błękitnym wiatrem i napuszczone niebem. Gdy się leżało w trawie, było się przykrytym całš błękitnš geografiš obłoków i płynšcych kontynentów, oddychało się całš rozległš mapš niebios. Od tego obcowania z powietrzem liœcie i pędy pokryły się delikatnymi włoskami, miękkim nalotem puchu, szorstkš szczecinš haczków, jak gdyby dla chwytania i zatrzymywania przepływów tlenu. Ten nalot delikatny i białawy spokrewniał liœcie z atmosferš, dawał im srebrzysty, szary połysk fal powietrznych, cienistych zadumań między dwoma błyskami słońca. A jedna z tych roœlin, żółta i pełna mlecznego soku w bladych łodygach, nadęta powietrzem, pędziła ze swych pustych pędów już samo powietrze, sam puch w kształcie pierzastych kul mleczowych rozsypywanych przez powiew i wsiškajšcych bezgłoœnie w błękitnš ciszę. 

Mohos pallói alól fekete, bűzlő csermely tört elő, a rothadó vastag iszap patakja, amely sohasem száradt ki: ez volt az egyetlen út, amely a palánk határán át a világba vezetett. De a bűzös sikátor kétségbeesése addig verte fejével ezt a gátat, míg sikerült a hatalmas vízszintes deszkák egyikét meglazítania. Mi, fiúk, a többit már elvégeztük, s kiemeltük, kihúztuk a súlyos, mohalepte fadarabot a társai közül. Így törtünk ki, így vágtunk ablakot a napfényre. A pocsolya fölött hídként átívelő deszkára állva az udvar foglya vízszintes helyzetben átpréselhette magát a résen, amely egy új, szellős és tágas világba bocsátotta. Nagy, elvadult, öreg kert volt ott. Magas körtefák, ágas-bogas almafák nőttek itt egymástól távol eső, hatalmas csoportokban, melyeket ezüstös nesz, fehér ragyogás sűrű hálója borított. A buja, kócos, kaszálatlan fű pelyhes subát terített a hullámzó vidékre. Volt itt közönséges, fűhöz hasonló gyom, kalászán tollas bóbitával; finom mívű vadpetrezselyem meg sárgarépa; ráncos és érdes borostyánlevél, árvacsalán hajtása, mely mentaillatot árasztott; a rostos, rozsdapettyezte csillogó útilapuból fürtökben lövellt ki valami durva, vörös dara. Ezt az egész összegubancolt és pelyhes növényzetet langyos levegő járta át, kék szellő bélelte, és átitatta az égbolt. Ha a fűben feküdt az ember, befödte a felhők és az elúszó kontinensek egész kéklő geográfiája, s a menny egész hatalmas térképével együtt lélegzett. A levegővel való érintkezéstől a levelek és a hajtások finom pihéket, lágy bevonatot, horgas és durva sörtéket növesztettek, mintha megpróbálták volna megragadni és föltartóztatni a tovaúszó oxigént. Ez a finom és fehéres bevonat a leveleket a légkör rokonaivá tette, a levegő hullámainak ezüstös szürke fényét kölcsönözte nekik az árnyas ábrándok idején, mikor a nap elbújt, majd újra kisütött. És a sápadt szárában tejszerű nedvet őrző egyik ilyen sárga növény, amelyet a levegő felfújt, már csak levegőt hajtott üres hajtásaiból, tollas-tejes golyóbisok formáját öltő pelyhességet, amit a fuvallat szétszórt, s a kéklő csönd hangtalanul felszippantott.

Ogród był rozległy i rozgałęziony kilku odnogami i miał różne strefy i klimaty. W jednej stronie był otwarty, pełen mleka niebios i powietrza, i tam podœcielał niebu co najmiększš, najdelikatniejszš, najpuszystszš zieleń. Ale w miarę jak opadał w głšb długiej odnogi i zanurzał się w cień między tylnš œcianę opuszczonej fabryki wody sodowej, wyraŸnie pochmurniał, stawał się opryskliwy i niedbały, zapuszczał się dziko i niechlujnie, srożył się pokrzywami, zjeżał bodiakami, parszywiał chwastem wszelkim, aż w samym końcu między œcianami, w szerokiej prostokštnej zatoce tracił wszelkš miarę i wpadał w szał. Tam to nie był już sad, tylko paroksyzm szaleństwa, wybuch wœciekłoœci, cyniczny bezwstyd i rozpusta. Tam, rozbestwione, dajšc upust swej pasji, panoszyły się puste. Zdziczałe kapusty łopuchów – ogromne wiedŸmy, rozdziewajšce się w biały dzień ze swych szerokich spódnic, zrzucajšc je z siebie, spódnica za spódnicš, aż ich wzdęte, szelestne, dziurawe łachmany oszalałymi płatami grzebały pod sobš kłótliwe to plemię bękarcie. A żarłoczne spódnice puchły i rozpychały się, piętrzyły się jedne na drugich, rozpierały i nakrywały wzajem, rosnšc razem wzdętš masš blach listnych, aż pod niski okap stodoły.

A kert igen nagy volt, több irányban nyúltak el különféle övezetei és éghajlatai. Itt egyik oldalán nyitott, az egek és a levegő tejével teli, csodálatosan lágy, finom, pihés zöldjével terült el az ég alatt. De ahogy egy hosszabb nyúlvány mélyébe ereszkedett, és belemerült az elhagyott szikvízgyár hátsó fala meg a csűr hosszú, düledező oldala közti árnyékba, határozottan elkomorult, haragos és elhanyagolt lett, vadul és trágárul züllött, csalántól háborgott, tüskét eresztett, mindenféle gyom rühesítette, míg a legvégén a falak között, egy széles, derékszögű öbölben minden mértéket elveszített, és tébolyba zuhant. Ott már nem kert volt, hanem az őrület paroxizmusa, veszett dühöngés, cinikus szégyentelenség és züllés. Elállatiasodott indulataiknak szabad utat engedő, léha, vad lapu-káposzták uralkodtak ott, hatalmas boszorkányok, akik világos nappal vetették le széles szoknyáikat, egyiket a másik után dobták le magukról, míg végül duzzadó, suhogó, szabdalt rongyaik tébolyult lapjai maguk alá temették a civódó fattyú-nemzetséget. A falánk szoknyák meg felfúvódtak és terebélyesedtek, egyik a másik fölé tornyosult, terpeszkedtek és befedték egymást, együtt nőttek a püffedő lapulevelekkel, egészen a csűr alacsony ereszéig.

Tam to było, gdziem go ujrzał jedyny raz w życiu, o nieprzytomnej od żaru godzinie południa. Była to chwila, kiedy czas, oszalały i dziki, wyłamuje się z kieratu zdarzeń i jak zbiegły włóczęga pędzi z krzykiem na przełaj przez pola. Wtedy lato, pozbawione kontroli, roœnie bez miary i rachuby na całej przestrzeni, roœnie z dzikim impetem na wszystkich punktach, w dwójnasób, w trójnasób, w inny jakiœ, wyrodny czas, w nieznanš dymensję, w obłęd.

Ott történt, hogy életemben egyetlenegyszer láttam őt, egy hőségtől eszméletlen délutáni órában. Olyan pillanat volt ez, mikor a tébolyult és vad idő kitör az események jármából, és mint szökött csavargó, kiáltozva szökell át a mezőn. Ilyenkor a felügyelet nélkül maradó nyár mérték és számítás nélkül növekszik az egész térben, vad lendülettel terjeszkedik minden ponton, kétszeresére, háromszorosára nő, valami más, elfajult időbe, ismeretlen dimenzióba, tébolyba.

O tej godzinie opanowywał mnie szał łowienia motyli, pasja œcigania tych migocšcych plamek, tych błędnych, białych płatków, trzęsšcych się w rozognionym powietrzu niedołężnym gzygzakiem. I zdarzyło się wówczas, że któraœ z tych jaskrawych plamek rozpadła się w locie na dwie, potem na trzy – i ten drgajšcy, oœlepiajšco biały trójpunkt wiódł mnie, jak błędny ognik, przez szał bodiaków, palšcych się w słońcu.

Ebben az órában a lepkefogás szenvedélye vett erőt rajtam, e villódzó foltocskák, a bolygó fehér szirmok üldözésének őrülete, melyek gyámoltalan cikcakkokban remegtek a lázas levegőben. És ilyenkor megtörtént, hogy e fénylő foltok egyike két, majd három részre esett szét röptében -- és ez a rezgő, vakítóan fehér pont mint lidércfény vezetett a nap tüzében égő tövisek tébolyán keresztül.

Dopiero na granicy łopuchów zatrzymałem się, nie œmiejšc się pogršżyć w to głuche zapadlisko.

Csak a laputenger határán álltam meg, nem mertem alámerülni ebbe a süket mélységbe.

Wtedy nagle ujrzałem go.

Akkor hirtelen megláttam őt.

Zanurzony po pachy w łopuchach, kucał przede mnš.

Hóna aljáig a lapu közé merülve ott guggolt előttem.

Widziałem jego grube bary w brudnej koszuli i niechlujny strzęp surduta. Przyczajony jak do skoku, siedział tak – z barami jakby wielkim ciężarem zgarbionymi. Ciało jego dyszało z natężenia, a z miedzianej, błyszczšcej w słońcu twarzy lał się pot. Nieruchomy, zdawał się ciężko pracować, mocować się bez ruchu z jakimœ ogromnym brzemieniem.

Láttam széles vállát szennyes ingében és kabátja mocskos foszlányát. Ugrásra készen, lapulva ült ott; válla mintha súlyos teher alatt görnyedne. Teste zihált az erőfeszítéstől, napfényben csillogó rézszínű arcáról ömlött a veríték. Mozdulatlan volt, úgy tűnt, keményen dolgozik, mozgás nélkül birkózik valami hatalmas teherrel.

Stałem, przygwożdżony jego wzrokiem, który mnie ujšł jakby w kleszcze.

Álltam, odaszögezett a tekintete, mely harapófogóként ragadott meg.

Była to twarz włóczęgi lub pijaka. Wiecheć brudnych kłaków wichrzył się nad czołem wysokim i wypukłym jak buła kamienna, utoczona przez rzekę. Ale czoło to było skręcone w głębokie bruzdy. Nie wiadomo, czy ból, czy palšcy żar słońca, czy nadludzkie natężenie wkręciło się tak w tę twarz i napięło rysy do pęknięcia. Czarne oczy wbiły się we mnie z natężeniem najwyższej rozpaczy czy bólu. Te oczy patrzyły na mnie i nie patrzyły, widziały mnie i nie widziały wcale. Były to pękajšce gałki, wytężone najwyższym uniesieniem bólu albo dzikš rozkoszš natchnienia.

Egy csavargó vagy korhely arca volt. Piszkos, göndör haja csatakosan összekócolódott magas és domború homloka fölött, mely emberi kéz formálta kő-cipóra emlékeztetett. De ezt a homlokot mély barázdák szántották. Nem tudni, a fájdalom, a nap perzselő tüze vagy az emberfeletti erőfeszítés tolult-e erre az arcra, feszítette pattanásig a vonásait. Fekete szemét a legnagyobb kétségbeesés vagy fájdalom erőlködésével szegezte rám. Ezek a szemek rám néztek, és nem néztek rám, láttak engem, és semmit sem láttak. Pattanásig feszülő gömbök voltak, amelyeket a fájdalom legmélyebb indulata vagy az ihlet vad gyönyöre feszített.

I nagle z tych rysów, nacišgniętych do pęknięcia, wyboczył się jakiœ straszny, załamany cierpieniem grymas i ten grymas rósł, brał w siebie tamten obłęd i natchnienie, pęczniał nim, wybaczał się coraz bardziej, aż wyłamał się ryczšcym, charczšcym kaszlem œmiechu.

És ezekből a majd szétpattanó vonásokból hirtelen valami szörnyű szenvedéstől megtört grimasz vált ki, és ez a grimasz nőtt, magába szívta a tébolyt és az ihletet, felduzzadt tőlük, egyre növekedett, míg a röhögés bömbölő és hörgő köhögési rohamában tört ki.

Do głębi wstrzšœnięty, widziałem, jak huczšc œmiechem z potężnych piersi, dŸwignšł się powoli z kucek i zgarbiony jak goryl, z rękoma w opadajšcych łachmanach spodni, uciekał, człapišc przez łopocšce blachy łopuchów, wielkimi skokami Pan bez fletu, cofajšcy się w popłochu do swych ojczystych kniei.

Lelkem mélyéig megrendülve láttam, ahogy a hatalmas mellkasából kitörő, dörgő kacaj közepette lassan fölemelkedett a kucorgásból, és görnyedten, mint a gorilla, kezét lecsúszó nadrágja rongyaiba süllyesztve menekült, nagy ugrásokkal gázolva a csattogó lapulevelekben -- a fuvola nélküli Pán, aki riadtan vonult vissza rejtekhelye otthonos tájaira.

 

 

Fordította: Galambos Csaba

CÉDRUS 2001. nyári magazin

 

 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998)