Augusztus / Madarak / Pán / Csótányok
/ A valóság mitizálása
BRUNO SCHULZ
AZ ÚR LÁTOGATÁSA
1
Városunk akkor már egyre mélyebbre hullt az est krónikus szürkeségében, az árnyak sömöre, pihés
penész és vasszínű moha nőtte be szegélyeit lassan.
Alig bontakozott ki a reggel ködéből s barna
füstjeiből, máris alacsony, borostyánszínű délutánba hajolt a nappal, egy
pillanatra áttetsző és arany lett, mint a barna sör, hogy azután leszálljon a
színes, tágas éjszakák sokszorosan tagolt, fantasztikus boltozata alá.
A főtéren
laktunk, egy vak és üres homlokzatú sötét házban. Annyi ilyen
sötét ház sorakozott egymás mellé, hogy csak nagy nehezen lehetett őket
megkülönböztetni egymástól; ebből aztán rengeteg tévedés és tévelygés
származott. Mert ha már egyszer belépett az ember abba az eltévesztett
kapualjba, s megindult az eltévesztett lépcsőn, rendszerint az idegen lakások,
folyosók, idegen udvarokra nyíló váratlan kijáratok valóságos labirintusába
került, s megfeledkezett útjának eredeti céljáról, hogy azután sok-sok nap
múltán, visszatérve a különös és bonyolult kalandok holtvágányáról, egy szürke
hajnalon lelkiismeret-furdalások közepette jusson eszébe a szülői ház.
Nagy szekrényekkel, mély kanapékkal, sápadt tükrökkel
és silány műpálmákkal telezsúfolt lakásunk egyre elhanyagoltabb állapotba
süllyedt az üzletben üldögélő anyám lomhasága s a karcsú lábú Adela henyesége
következtében, ki felügyelet nélkül piperével töltötte napjait, s nyomait
mindenütt otthagyta, kifésült haj, fésűk, szétdobált topánkák és fűzők
alakjában.
Lakásunk szobáinak száma soha nem volt állandó, mert
senki sem emlékezett rá, hányat adtak idegen lakónak
bérbe. Nemegyszer véletlenül benyitottak valamelyik elfeledett szobába, s
üresen találták: a lakó réges-régen elköltözött, s a hónapok óta érintetlen
fiókokban váratlan felfedezéseket tettek.
A lenti szobákban a segédek laktak; lidérces álmukból
fakadó hangos jajgatásuk nemegyszer fölvert bennünket éjszaka. Télen még süket éj volt odakünn, mikor apám
lebotorkált ezekbe a hideg és sötét szobákba, gyertyájával szétrebbentve az árnyak raját, melyek jöttére felrepültek jobbról-balról a
padlón és a falakon; ment, hogy fölébressze kútmély álmukból a harsányan
horkolókat.
Otthagyott gyertyája fényében lomhán kászolódtak ki
piszkos ágyneműjükből, ágyukon ülve kidugták csupasz és rút lábukat, s
zoknijukkal a kezükben még egy pillanatra átadták magukat az
ásítás gyönyörének; kéjessé nyújtották ezt az ásítást, egészen a szájpadlás
fájdalmas görcséig, mely a kiadós hányás görcséhez hasonló.
A sarkokban nagy svábbogarak ültek mozdulatlanul, tulajdon
árnyékuk óriásira növelte őket; az égő gyertya rótta mindegyikükre külön-külön
e terhet, mely akkor sem vált le ezekről a lapos, fej nélküli törzsekről,
amikor egyik-másik nekiiramodott, s különös, pókszerű futásával telefutkározta
a padlót.
Ebben az időben apám
egészsége romlani kezdett. E korai tél első heteiben már az
is előfordult, hogy egész napokat ágyban töltött, üvegekkel és pirulákkal
körülvéve, meg üzleti könyvekkel, amiket az irodából vittek be neki. Keserű
betegségszag ülepedett le a szoba alján, az arabeszkek
sötétebb szövevényétől megsűrűsödött tapéták közt.
Esténként, mikor anyám megjött az üzletből, apám
izgatott volt és civakodásra hajló, szemére vetette, hogy nem vezeti a
számlakönyveket elég pontosan, piros foltok gyulladtak ki az arcán, s annyira
tűzbe jött, hogy valósággal beszámíthatatlanná vált. Emlékszem,
egyszer késő éjszaka fölébredtem álmomból, és láttam, hogyan szaladgál ingben,
mezítláb föl-alá a bőrpamlagon, ily módon éreztetve ingerültségét tanácstalan
anyámmal.
Más napokon nyugodt volt és összeszedett, s egészen
belemerült könyveibe, messzire barangolt, utat vesztve a bonyolult számadások
labirintusában.
Látom őt a kormoló lámpa
fényében, amint párnái közt kuporog, az ágy hatalmas, faragott támlája alatt,
feje óriási árnyékot vet a falra, s hangtalanul elmélkedik,
imbolygón-bólogatva.
Időnként kidugta fejét a számlákból, mintha lélegzetet
akarna venni, kinyitotta száját, ízetlenül cuppogott a nyelvével, mely száraz
volt és keserű, s tétován nézett körül, mintha keresne valamit.
Ilyenkor megesett, hogy halkan kisurrant az ágyból, s a szoba sarkába szaladt, ahhoz a falhoz, melyen
bizalmas szerszáma függött. Olyan vízióraféle volt ez, nagy
üvegfiola unciákra osztva, s valami sötét folyadékkal töltve. Apám egy
hosszú gumicső közvetítésével kapcsolódott ehhez a szerszámhoz, mely úgy
kötötte össze, mint egy kanyargós, fájdalmas köldökzsinór, a siralmas
műszerrel; miután ez megtörtént, mozdulatlan áhítatba merült, szemei
elsötétültek, s elsápadó arcára a szenvedés vagy tán valami bűnös gyönyörűség
kifejezése ült ki.
Azután ismét a csendes, magába szálló, magányos
monológokkal átszőtt munka napjai következtek. Ahogy így ült az asztali lámpa fényében, hatalmas
nyoszolyájának vánkosai közt, s a szobát fent óriásivá terebélyesítette a
lámpaernyő árnyéka, egyesítette az ablakon túli városi éj végtelen elemével -
érezte, bár nem nézett oda, hogyan növeszti köréje a tér a tapéták suttogással,
sziszegéssel és selypegéssel teli, lüktető sűrűségét. Hallotta, bár nem nézett
oda, ezt a cinkos hunyorításokkal, kacsintásokkal teli összeesküvést, hogyan
kapcsolódnak bele a virágok közt kibontakozó fülkagylók a puszta
hallgatásukkal, a sötét ajkak a mosolygásukkal.
Ilyenkor látszólag még jobban munkájába mélyedt,
számolt és összegezett, vigyázva, hogy el ne árulja lassan felgyülemlő
haragját, s küszködve a kísértés ellen; hogy hirtelen kiáltással hátrafordulva,
vaktában rajuk ne vesse magát, s ki ne markoljon teli marékkal a göndör arabeszkekből,
a szem- és fülcsokrokból, melyeket az éjszaka rajzolt ki magából, s melyek
azután tovább növekedtek és sokszorozódtak, egyre újabb hajtásokat és
elágazásokat kápráztatva elő a sötétség anyai köldökéből. S csak akkor
nyugodott meg, mikor az éjszaka apályával a tapéták
elhervadtak, összegöngyölődtek, elvesztették leveleiket és virágaikat, s
ősziesen megritkultak, áteresztve magukon a távoli virradatot.
Ekkor végre, a tapétamadarak csiripelése közepette, a
sárga téli hajnalon néhány órára sűrű, fekete álomba merült.
Már napok, már hetek óta, míg látszólag bonyolult
folyószámlákba merült, gondolatai titokban saját belsejének labirintusába
ereszkedtek. Visszatartotta
lélegzetét, és hallgatózott. S mikor pillantása
elfehéredve és zavarosan tért vissza ama mélységekből, megnyugtató mosollyal
próbálta csillapítani. Még nem hitt, ezért elutasította, mint valami
abszurdumot, a reá törő, tolakodón unszoló javaslatokat és követeléseket.
Nappal afféle okoskodás és rábeszélés formájában
nyilatkoztak meg, félhangosan folytatott s humoros
közjátékokkal, mókás ingerkedéssel teli egyhangú elmélkedésekben. De éjszaka szenvedélyesebben emeltek szót ama hangok. Egyre
világosabban és nyomatékosabban tért vissza a követelő kívánság, s hallottuk,
hogyan beszélgetet az Istennel, szinte könyörögve, és
védekezve valami ellen, ami hevesen kívánt és követelőzött.
Míg végül egy éjjelen fenyegetően és
ellenállhatatlanul szólalt meg a hang, megkövetelvén,
hogy ajkaival és jonhával tegyen róla tanúságot. S hallók, miképpen szállott beléje
a lélek, miképpen emelkedék föl ágyából, hosszúra növekedvén prófétai
haragjában, fuldokolva a lármás szavaktól, melyeket úgy lökött ki magából, mint
egy golyószóró. Hallók a küzdelem robaját és atyám jajszavát, a tört csípejű
titánét, aki még most is káromol.
Nem láttam az Ótestamentum prófétáit soha, de e
férfi láttán, kit ledöntött az isteni harag, s most lábait szétvetve
terpeszkedett az óriási porcelán edényen, béborítva karjainak viharával, a
kétségbeesett erőmutatványok fellegével, melyek fölé még magasabbra emelkedett
a hangja, egy idegen és kemény hang - megértettem ama szent férfiak isteni
haragját.
Félelmetes párbeszéd volt ez, akár a villámok beszéde. Karjainak erőmutatványai darabokra tépték az eget, s a résekben megjelent Jehova arca, haragtól
duzzadóan s átkokat köpködőn. Nem néztem oda, de láttam őt, a félelmetes
Démiurgoszt, amint ráborulva a sötétségre, akár a Sinai-hegyre, két hatalmas
kezét a függönytartóra támasztva, óriás arcát az ablak felső üvegéhez
tapasztotta, s húsos orra ocsmányul szétlapult rajta.
Hallottam a hangját apám prófétai tirádájának
szüneteiben, hallottam e duzzadt ajkak szélvészerejű vakkantásait, s morajuk,
melytől csengett az ablak üvege, összekeveredett apám
kitörő átkaival, siralmaival, fenyegetőzésével.
Időnként lehalkultak e hangok, s csupán csendesen
morgolódtak, mint a szél duruzsolása az éji kéményben,
majd megint kitörtek, nagy, harsány lármával, egymással keveredő átkok és
zokogások viharával. Hirtelen kitárult sötét ásítással az
ablak, s a sötétség leple végigsuhintott a szobán.
S a villámfényben megpillantottam atyámat lengő
fehérneműben, amint szörnyű átkok közepette, hatalmas loccsantással kiöntötte az éjjeliedény tartalmát az ablakon a kagylóként zúgó
éjszakába.
2
Apám szemlátomást hervadt, enyészett lassan.
Nagy párnái tövében kuporogva, ősz tincseivel ádázul
berzenkedve, halkan társalgott önmagával, egész lényével valamilyen bonyolult
belső ügyekbe merülve. Szinte úgy
tűnt, mintha személyisége több egymással összeférhetetlen, ellenlábas énné bomlott
volna szét, mert fennhangon veszekedett magával, kitartóan és szenvedélyesen
tárgyalt, bizonykodott és könyörgött, azután meg
mintha az ügyfelek népes gyülekezetén elnökölt volna, akiket lelkesedésének és
ékesszólásának teljes bevetésével iparkodott kibékíteni egymással. De a forró
temperamentumok e lármás gyűlései
Azután bizonyos belső enyhület, csillapodás, az áldott lelki derű csendesebb időszaka következett.
Megint valami nagy fóliánsok voltak szétrakva az ágyon, az asztalon, a padlón, s a munka szinte
bencésrendi nyugalma honolt a lámpa fényében a fehér ágynemű, apám lehajtott
ősz feje fölött.
Mikor pedig anyám késő este hazatért a boltból, apám
fölélénkült, magához hívta, s büszkén mutogatta neki a nagyszerű színes
kópiákat, melyekkel szorgosan teleragasztotta a főkönyv lapjait.
Mindnyájan észrevettük akkoriban, hogy apám napról
napra kisebbedik, mint a héjában összeszáradó dió.
Ezzel a megfogyatkozással korántsem járt együtt
erejének hanyatlása. Ellenkezőleg,
egészségi állapota, kedélye, mozgékonysága szemmel láthatólag javult.
Gyakran nevetett most hangosan és csicseregve, szinte
hahotázott vagy kopogtatott ágyán, s válaszolt magának, hogy „szabad”,
különféle hangnemekben, órákon át. Időről időre lemászott ágyáról,
fölkapaszkodott a szekrényre, s lekuporodva a mennyezet alatt, rendezgetett
valamit a rozsdával és porral belepett ócska lomok között.
Néha odaállított két széket, háttal egymásnak, s két
kezével a támlájukra támaszkodva, előre-hátra hintázott lábaival, sugárzó
szemével a csodálat és biztatás jeleit keresve arcunkon. Az Istennel, úgy
látszik, egészen megbékélt. Néha megjelent éjszaka a szakállas Démiurgosz arca
a hálószoba ablakában, a bengálifény sötét bíborában, s néhány pillanatig
jóságosan nézett a mélyen alvóra, kinek dallamos horkolása, úgy tetszett, messze
vándorolt az álomvilág ismeretlen térein.
E kései tél hosszú, félsötét délutánjain apám olykor
egész órákra bevette magát a lomokkal, ósdi bútorokkal telezsúfolt zugokba, s
makacsul keresett valamit.
S nemegyszer előfordult, hogy ebédidőben, mikor
mindnyájan asztalhoz ültünk, apám nem volt ott. Ilyenkor anyámnak sokáig
kellett kiabálnia, hogy „Jakub!”, s kopognia kanalával az asztalon, míg végre
előbújt valamelyik szekrényből, porral és pókhálófoszlányokkal belepetten, s
pillantása, szinte önkívületben, bizonyos bonyolult, csupán általa ismert
ügyekbe mélyedt; ezek kötötték le egész valóját.
Időnként fölmászott a karnisra, s mozdulatlan pózba
dermedt, szimmetrikusan a nagy kitömött keselyűvel, mely a túlsó oldalon
lógott, az ablak mellett, a falon. Órák hosszat kuporgott ebben a mozdulatlan,
guggoló pózban, elködösült tekintettel és ravaszkásan mosolygó ábrázattal, hogy
azután, mikor valaki belép, hírtelen repesni kezdjen karjaival, mintha szárnyak
volnának, s kukorékoljon, mint a kakas.
Végül nem is vetettünk már ügyet különcségeire,
melyekbe napról napra jobban belebonyolódott. Mint aki teljesen megszabadult a
testi szükségletek nyűgeitől, hetekig nem vett magához táplálékot, s minden
nappal mélyebbre gázolt meghökkentő, kusza históriáiba, mit sem törődve
rosszalló értetlenségünkkel, nem hatolt el hozzá rábeszélés, se kérés, mindenre
belső monológjának töredékeivel válaszolt: ezt a szakadatlan folyamatot semmi
sem zavarhatta meg kívülről. Örökösen bokros teendőibe merülve, a beteges
élénkség lázrózsáival aszott arcán, nem vett bennünket észre, és
keresztülnézett rajtunk.
Hozzászoktunk ártalmatlan jelenlétéhez, halk karattyolásához,
ehhez a gyermekes, önmagába olvadó csiripeléshez, melynek trillái mintegy a mi
időnk margóján futkároztak. Ekkoriban néha már több napra is eltűnt,
elkeveredett valahová, a lakás valamely eldugott zugába, s nem lehetett
rátalálni.
Lassacskán már ezek az eltűnések sem tettek ránk
különösebb hatást, megszoktuk, és mikor napok után ismét megjelent, s megint
néhány hüvelykkel kisebb és soványabb volt, figyelmünk nem időzött nála
hosszabban. Egyszerűen nem számoltunk vele többé, annyira eltávolodott
mindentől, ami emberi és ami valóságos. Csomóról csomóra bomlott le rólunk,
pontról pontra veszítette el kapcsolatát az emberi közösséggel.
Az, ami megmaradt belőle, az a kevéske testi porhüvely
meg az a maréknyi értelmetlen különcség - bármely nap eltűnhetett, éppoly
észrevétlenül, mint a sarokban felgyülemlő szürke szemétkupac, amit Adela
mindennap kihordott a szemétdombra.
Kerényi Grácia fordítása
